Réka, a barátnőm, és én újra elmentünk a piacra és miközben ő vásárolt, én szaglásztam lehetőségeket arra, hogy fényképezzek. Voltak bőven lehetőségek, de elszalasztottam őket mert lassú vagyok, és ha az emberek észrevesznek, akkor takarodok onnan.
Mindegy, végül sikerült ezt a pillanatot megörökítenem két idős haverról, akik beszélgetnek. Nem tudom, hogy miről. A pillanatban, úgy nézz ki a fénykép mintha a baloldali férfi haragudna valamiért a jobboldali férfire, és az utobbi bocsánatot kér.
Ezuttal, szeretnék egy olyan helyet mutatni, ami távol van a város központjától, amely nem olyan népszerű, főleg ha nem szereted a labdarúgást. Ez a Tineretului (Ifjúsági) stadion, úgy is ismerve mint a Silviu Ploieșteanu Stadion, ahol valamikor FC Brașov (Brassó) játszott az első román ligában.
A stadionnak 8000 helyes kapacítása van. Azelött volt 10000 is, viszont pár ülést feláldoztak azért, hogy estifényeket tudjanak beépíteni. Ritkán megyek oda. Először 2006-ban voltam meccset nézni, amikor FC Brașov játszott a lokális riválisa ellen, Forex. Góltalan döntetlen lett, viszont szórakoztató élmény volt, és mindig szívesen visszatértem.
Most a FC Brașov újabb változata a SR Brașov a román harmadosztályban játszik, igyekezve, hogy előrelépjenek és jussanak vissza az elsőosztályba. Kár, hogy egy ilyen városnak mint Brassó, nincs reprezentációja a futballban. Szorítok nekik, hogy elérik a céljukat, mert a város, és a csapat hűséges szurkolói megérdemlik.
Vissza az utcaképekhez, vissza Budapesthez. Én így szeretném bemutatni nektek a Szabadsághídat, vintage, fehér fekete stílusban. Véleményem szerint, így ki van hangsúlyozva a híd struktúrája és formái, mivel nincsenek ott a színek, hogy eltereljék a figyelmet.
A fényképet 2017 júliusában készítettem, amikor a barátnőm és én sétáltunk Pesten és persze, fényképeztünk. Szerintem ez a legszebb híd Budapesten, szebb mint a Lánchíd. Nemrég tudtam meg, hogy a Szabadsághídat valamikor Ferenc József hídnak hívták. Aki nem tudná, ő volt a császár a dualizmus idején.
Ezt a képet Gyimesben készítettem, egy faluban, amely Románia közepétől kicsit északabbra van, a kárpátok szélén. A falu Magyarország keleti határán volt 1918 előtt.
Teljesen mázliból tudtuk meglátogatni ezt a csodálatos helyet, mivel az egyik Amerikai egyetemi tanárunkat érdekelte a helységnek a biodiverzitása és mezőgazdasági tehnikákat akarta látni, amit ott alkalmaznak. A helyzet az volt, hogy Gyimesben nem románok élnek, hanem magyarok, és egyik tanár kollégája sem tudott magyarul, így kerültünk be a képbe, a barátnőm és én. Vitt minek mint tolmácsokat.
Mikor odaértünk a faluhoz, szívás, kiderült, hogy a család, aki ellátott minket, nem tudtak románul, de viszonylag jól tudtak beszélni angolul, így semmi hasznunk nem volt ott. Mindegy, ott voltunk és így láthattuk a gyönyörű tájakat, állatokat, természetet, hegyeket és dombokat, amelyek körbevették a falut. Egyszerűen csodálatos hely és mindenkinek ajánlanám, hogy látogassa meg.
Voltak egyéb érdekes dolgok is. Példáúl, a falun belül, közel a régi magyar határhoz, volt egy múzeum tele régi vasúti táblákkal, ruhákkal, és felszereléssel, amelyet az Osztrák-Magyar monarhia idején használtak. Mindegyik ilyen ruhán, táblán, és felszerelésen rajta volt a "MÁV" felirat. A múzeum tulajdonosa egy igen jópofa öreg ember volt. Annyira szép kiallítása van, hogy maga Ottó von Habsburg díjjat adott neki érte. Ha valaha arra jártok, látogassátok meg, érdemes. Majd a múzeumról is kiteszek képeket egy újabb bejegyzésben.
Egy pár évvel ezelött, mentem a barátnőm fele reggel, hogy menjünk dolgozni. Ameddig vártam az egyik stoplámpánál, egy kis kutyus hozzám jött. Persze, lehetett látni, hogy ez egy utcai kutya. Persze, épp a barátnőmmel beszéltünk és szóltam neki a kutyusról.
Elvittem a kutyát a barátnőmnek a házához és megeggyeztünk, hogy megtartsuk, amig kerül egy család, amely örökbefogadja. Eltelt egy hét és nem jártunk sikerrel, viszont szólt a barátnőm szomszédja, hogy maradhat a kutya a panel udvarában és onnan kezdve, az összes szomszéd örökbefogadta. Egyes szomszédok ételt hoznak neki, mások sétáltatják, és az egészen simogatjuk és szeretjük.
Kucinak neveztük, viszont egy-egy szomszéd Picinek nevezi.
Képadatok:
Canon 450D | 18-55mm | 1/80 | F 5.6 | ISO 100
A párom és én a parkban sétáltunk, fényképeztünk fákat, virágokat, embereket, ezután pedig rátaláltunk egy utcalakóra, aki aludt a padon. Lehet, hogy etikailag nem kedvező, hogy kitegyem ezt a fényképet, viszont ezen a képen keresztül, szeretnék egy üzenetet megosztani
Túl gyakran elfelejtjük a sok jót, ami körülöttünk van, barátoktól és családtól kezdve, az internetig, a modern tehnikáért, sőt még a legeegyszerűbb dolgokat is mint a lakás, ruházat, és mindennapi étel. Mindig panaszkodunk arról, hogy milyen nehéz az élet, de mikor ránézel ezekre az emberekre, rájössz, hogy nem árt kétszer átgondolni a dolgokat, mert nekem is, neked is, csak még egy nap a paradicsomban. (Phil Collins)
Képadatok:
Canon 450D | 18-55mm | 1/4000 | ISO 1600 | F 5.6
Ezt a képet akkor fényképeztem, amikor a barátnőm és én jártunk Budapesten harmadszor. Egyszerűen imádjuk a várost. Mondjuk más alkalmakhoz képest, most nem látogattunk sok helyen, inkább az üzletekben kóboroltunk. Történt egyszer, hogy a barátnőm bement egy ruhásüzletbe és én úgy döntöttem, hogy inkább kihagyom. Mit csináltam közben? Fényképeztem!
Pár különleges képet sikerült alkotnom, mint ezt, a turistákkal, akik keresnek valamit a térképen, valószínűleg a következő úticéljukat. A képet a Kálvin tér közelében készítettem, nem messze az Erzsébet hídtól. Elképesztőnek tartottam, hogy egy utcasarkon, tizenöt perc alatt, olyan sok különleges embert lehetett látni, különböző nyelveket beszélve, idegen kultúrákból. Pont ezt szeretem benne, hogy a világ minden részéről jönnek túristák, de mégis megtartja a magyarságát a város. Mindig otthon érzem magam, amikor Budapestre utazok.
Itt van még egy pár kép. ugyanabból a gyűjteményből:
Egy férfi aki várta zöld lámpát, közben telefonozott és fogott egy szelet dinnyét.
Ez a villamos, amely épp indult az Erzsébet híd felé.
És utoljára, egy kép egy anyával, amely fogja a csecsemőjét, egy másik gyermekkel a háttérben, aki kukucskál. A csecsemő ideges valamitől, mintha félne.
Brassó fősétányán mindig van egy idős asszony, aki vagy egy bolt lépcsőjén vagy a földön űl. Ott árul művirágokat azoknak, akik mellette sétálnak át, viszont csendben űl, nem próbálja magára hívni a figyelmet.
Annak ellenére, hogy mit mutat be a kép, halottam barátaimtól, hogy igazából a néni jól el van. Azt mondják, hogy egy közeli faluban él egy villában, és csak azért foglalkozik a virágok eladásával mert unatkozik. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, sosem néztem utána, hogy mi az igazság.
Ma kivételt teszek és nem teszek ki olyan képet, amelynek köze legyen az utcaképnek vagy a urbán tájképnek.
Az nem titok, hogy én Liverpool szurkoló vagyok. Már nagyon rég az vagyok, és az identitásomnak egy fontos része. Liverpool nem csak egy csalat, hanem egy család, és büszke vagyok, hogy tagja lehetek! Nemrég volt az utolsó meccs a 18/19-es szezonból, és kitűnő volt! Az eddigi legjobb az összes közül, amelyet követtem.
A csapat csodákat produkált Klopp írányítása alatt és meg kell köszönjük neki, hogy felépítette a csapatot, hogy Anfield egy elfoglalhatatlan vár lett, és hogy évről évre, mindig sikerül az első négy köze jutni, úgy hogy Európa egyik elít csapata vagyunk. Minden meccset kellemes nézni.
Nos, akkor hajrá a következő meccsre! Ha nem tudunk Anglia királyai lenni, akkor uraljuk Európát!
Minden kedves Liverpool szurkolónak üzenem: YNWA!
